Köszönöm!

Valamelyik nap elgondolkodtam.
Éppen ebédeltünk a szobalányokkal. A lányok beszélgettek, de én nem szóltam. Egészen máshol jártam gondolatban.

A szobalányok egyszerű emberek. Sokuk még az általános iskolát sem végezte el szerintem. De mivel sok időt töltöttünk együtt, ismerem őket, egyte jobban szeretem is őket. Tudom, kinek mi a kis hülyesége, heppje, és elfogadom őket.

Szóval csak ültem és felismertem, mennyire szerencsés vagyok.
Szerencsés vagyok, hogy azok a szüleim, akik. Két csodálatos ember.Mennyi mindent tettek értem úgy,hogy sosem kértem, és talán soha nem is köszöntem meg.
Most kezdem érteni, mennyi mindent kaptam, kapok Töletek.
Hogy mennyi mindent köszönhetek Nektek. Azt, hogy olyan ember vagyok,amilyen.
Köszönöm, hogy ilyennek neveltetek. Hogy lehetőséget adtatok, hogy az legyek, aki vagyok.
Hogy mindenben támogattok, hogy segítetek.

Most kezdem csak érteni, mennyi és milyen értékes dolgokra tanítottatok.
Szerencsés vagyok, hogy olyan gyerekkorom volt, amilyen.

Szánalmasnak tartom magam, hogy megköszönöm, mert amit tettetek, azt nem lehet megköszönni. Túl sok ahhoz. És talán nem is csak Nektek kellene megköszönnöm, hanem mindenki másnak is a családomban és talán a sorsnak is, hogy mindezt ajándékba kaptam.
Ez az a kincs, amit soha senki nem vehet el tölem. Olyan kincs,amit nem lehet megszerezni vagy megvenni, csak ajándékba lehet kapni az élettől.
És nekem nagy kincsem van.
Ti.

Köszönöm!