Az utolsó 2 napom Cannesban (2009.09.23-24)

Kedved mindenki, aki még mindig követi a blogomat!

Eltelt jó pár hónap azóta, hogy visszajöttem Cannesból. Így már tisztán látom mi hogy történt és mi lett az eredménye. Igazi konklúziókat tudok levonni. Na de ne szaladjunk ennyire előre.

Lássuk csak mi is történt velem a vége felé. A rendezett fotó albumaim és a sok-sok kép szerencsére megkönnyíti a visszaemlékezést.

Az utolsó pár hét eseményei felpörögtek, a napok egybe folytak. Utolsó munkanapok, utolsó bulik, búcsúzás.
Érzelmekkel teli időszak volt az. A hotelben az utolsó napom nem teljesen úgy telt, ahogy szerettem volna. Senkinek nem nagyon esett le, hogy én aznap vagyok utoljára….Nem is nagyon köszöntek el tőlem az emberek. Kicsit rosszul esett. Ráadásul valami stresszes időszakot foghattam ki a kollégák életében, mert egy két ember még goromba is volt velem. Igyekeztem nem magamra venni, de ilyen lelki állapotban azért kicsit jobban megviselt, mint kellett volna. Este 10kor értem haza teljesen letörve. Csak arra vágytam, hogy Nickyvel végre találkozzam, mert aznap jött vissza Cannesba otthonról. Sajnos azonban ez sem sikerült, mert ő elment vacsorázni az egyik kollégánkkal és csak nagyon későn ért haza. A legrosszabb az volt, hogy megígérte, hogy találkozunk, de aztán nem tudott szólni, hogy éjfél előtt nem ér haza. Egyedül maradtam a gondolataimmal és a rossz nap emlékeivel. Erőt vettem magamon és mégis úgy döntöttem, hogy elmegyek sétálni. Elvégre az utolsó napjaim voltak Cannesban, ki akartam élvezni a csodálatos nyüzsgő nyári hangulatot. Tudtam, hogy az fel fog vidítani. Szerencsére a kijáratnál találkoztam a kosaras srácokkal és az egyik akivel jóban voltam, csatlakozott a sétámhoz. Ő öntött belém egy kis életet meg vigasztalt meg. Még most is hálás vagyok neki, hogy az az estém még sem lett teljesen szomorú, hanem fel tudott vidítani. Felmentünk az óvárosba, ahonnan rálátni az egész városra. Csak néztem azt a rengeteg színes fényt ami táncolt a vízen. Jót beszélgettünk. Sajnos aznap este már nem is találkoztam Nickyvel.

A következő napok nagyon megosztva teltek. Megjött értem a család és meg kellett osztanom az időmet köztük és a helyiek között. Igyekeztem jól megfelelni ennek a feladatnak, de sokszor nem volt könnyű és ebből feszültség lett. Nagyon örültem a családnak, már rég láttam őket, de ugyanakkor ott volt az, hogy őket mostantól látni fogom sokat, de azokat, akik ott maradnak lehet hogy soha többet. Ezért bármelyik társasággal voltam lelkiismeret furdalásom volt, hogy a többiekkel kéne lennem. Fáradt is voltam, mert nyilván az időt az alvásból spóroltam ki, hogy mindenivel lehessek. Rettenet meleg volt. Szinte elviselhetetlen. Azért azt hiszem sikerült szép dolgokat mutatnom az érkezőknek és persze bemutatni a számomra fontos embereket egymásnak. Anya és Apa már baráti fogadtatásban részesült a koliban. Erik nagy tisztelettel beszélt róluk és a nyelvi nehézségek ellenére megint jó hangulatú beszélgetések kerekedtek. :) Persze sok nevetéssel tarkítva.
Elértük a szobám maximális kapacitását. Szerintem nem lehetséges ennél több embert bezsúfolni egy helyre. Konkrétan volt olyan ,hogy 9en,10en próbáltunk étkezni úgy 10 nm-en. Agyrém! Ha nem szeretném ezeket az embereket, biztos kinyírtuk volna egymást. Sokszor így is éreztem magamon a feszültséget amire a meleg és a fáradtság rendesen rájátszott.
Nap közben meglátogattuk a St. Honorat szigetet, Cannes főbb nevezetességeit, a kikötőt és persze a strandot. Este Nickyvel kettesben buliztunk, a másnapi buliba Karin,Céline és Arthur is csatlakozott.
A Nickyvel kettesben töltött este volt a legjobb. A törzs helyünkön vacsoráztunk, megosztottuk a valaha volt legfinomabb fagyis desszertet és nagyon sokat nevettünk. Utána táncoltunk egy jót, sok ismerőssel találkoztunk a városban. Annyira otthon éreztük magunkat. Talán még jobban is, mert nem voltak c….(itthoni kisebbségiek) hanem csak kulturált emberek. Mindenki boldog volt, nyaralt, felhőtlenül szórakozott. Az az este mindig bennem fog élni.

Elszaladtak a napok és hirtelen eljött az utolsó estém.

Nem volt jó érzésem.
A napot a családdal töltöttem, délután már pakoltam és vártam, hogy a család visszaérjen a búcsúvacsoránkra. Sajnos 2 órát késtek így már alapból késésben voltam. Nem akartam az ő estéjüket sem elrontani, de ez annyira rányomta a bélyegét az alapból is melankolikus hangulatomra. A barátaim már vártak rám, mikor mi a családdal egyáltalán beértünk a kigondolt étterembe. Mindenképpen abba akartam elvinni őket, mert az a legjobb. A hangulata, az ételek, minden.
Stresszes voltam. Siettünk. A pincér már az utcán köszöntött. Emlékezett rám a múltkori alkalomról, amikor is Karinnel vacsoráztunk ott. Akkor próbáltam ki a csigát és szerettem bele a helybe. A pincér 2 puszival üdvözölt és azonnal beinvitált. Zsúfolt volt a hely. Amúgy is pici, de mivel jó a konyha és a személyzet is, alig akad asztal még ilyen késői órán is.
Étlap, rendelünk, várunk a kajára.
Megkapjuk a finomságokat, mindenki csemegézik a másik tányérjából. Körbekóstolás.  Szalad az idő. A séf jön maga. Nagydarab, pocakos, bajuszos ember fehér szakács ruhában. Megismerem, a múltkor is kijött megkérdezni elégedettek vagyunk e. Érdeklődik, hogy ízlik az étel. Megdicsérem, elbeszélgetünk és jót nevetünk. A család okosan bólogat és úgy csinál, mintha sejtené miről folyik a szó. A család kötekszik, szakmai kérdésben akar engem meggyőzni. Unszolnak kérdezzem meg a séfet, a séf nekem ad igazat. Jót nevetünk a fogadásunkon.
Desszert. Semmit mondó, tört fehér kis kocka, néhány gyümölccsel a tetején fehér csokis gyümölcsös sütemény névre keresztelve. Anya oda van érte. Akkor én is bele nyalok. A kutya mindenit! Isteni! Tele hassal is érzi az ember, ez mennyei!!! Hip-hop elfogy a kis szelet, de nem állom meg, hogy a roppant közvetlen,a teraszon, vendégei között üldögélő séfet meg ne kérdezzem hogyan készíti. Roppant egyszerű vágja rá és fél perc alatt beavat a titokba. :) Naná, hogy már nem emlékszem csak arra, hogy mi az alapanyag ami persze annyira speciális, hogy sehol nem lehet boltban kapni. :)
Ki van ez találva. Elválunk a családdal, bár egy irányba megyünk, de engem már kerestek a barátok, hogy a búcsú estém azért mégsem teljes nélkülem… Ekkor már éjfél felé jártunk.
Rohanás vissza a koliba, átöltözés, rohanás az törzs helyünkre. Már teljes a csapat, csak rám várnak. Rögtön fotó, kicsit megnyugszom a rohanás után, de azért nem felhőtlen a jó kedvem. Sejtem, mint macska az esőt, hogy ez nem egy vidám este lesz.
Koktélozunk, a pincér barátaink tündériek, mint mindig. Lassan zár a hely, fél 2 lehet. Elindulunk a másik kedvencünkbe, de Karin oda már nem jön. Másnap dolgozik. El kell búcsúznunk.
Először azt hittem nem lesz nehéz. Karin előre szólt, hogy ő sírni fog, számítottam is rá. Arra viszont nem, hogy én előbb kezdek el, mint ő. Vicces látvány. 2 kirittyentett fiatal lány egy menő étterem előtt az utcán zokog egymás nyakába borulva mint 2 idióta… Az egyik pincér jön vigasztalni és nyom 2 puszit az arcomra. Végigfut bennem, hogy hányszor látta már ezt a jelenetet életében ő, aki minden nyáron itt dolgozik.
Nagy nehezen folytatjuk utunkat a másik szórakozóhely felé. Az is 2kor zár, mint minden. Már egyáltalán nincs jó kedvem. Nem őszinte a mosoly. A többiek ezt nem érzik. Mindenkivel találkozom még másnap is. Ez csak nekem az utolsó este. Ők még mind maradnak.
A másik helyen az utolsó számot játsszák mikor megérkezünk. A New York, New York-ot. Nickyvel lassúzunk.  Megint csak vicces látvány. Nicky bohóckodik és próbálja feldobni az estét, kevés sikerrel. Kiterelnek a helyről de még előtte az utcán áll a tömeg. Beszélgetünk a személyzettel, ismerősökkel találkozunk aztán elköszönök itt is mindenkitől és megyünk haza. Mára nincs több búcsúzkodás. Megmarad holnapra. Arthurt is, Nickyt is látom még a koliban indulás előtt.
Nem alszom sokat. Még pakolok, mikor hazaérek. Nem bírok egy helyben feküdni. Már van vagy 5 óra mikor magamra parancsolok, hogy kicsit aludnom is kell.
Pár óra alvás után megint pakolás jön. Az a kevésnek látszó cucc nem akar beférni a bőröndjeimbe és szatyraimba. Megjön a család. Segítenek cuccolni, aranyosak, türelmesek.
A kocsi tele de még mindig van cuccom. Sehogy sem akar kiürülni ez a pici szoba. Az utolsó pillanatban pisilés, de már WC papír, kézmosó, törölköző, mind el lett pakolva. Nem egyszerű a helyzet. Nickynek már a 3. nagy zsák cuccot viszem át. Nincs szívem kidobni őket, neki meg még jól jönnek. Meg sem tudja nézni hirtelen, annyi van. Majd idővel.
Még nem búcsúzkodunk, még mindig van egy kis idő. Egyikünknek sincs jó kedve. Ürül a szoba és szorul a szívem. Úgy tűnik végeztem. Üres. Olyan furcsa. Pont olyan, mint amikor 3 hónapja először kinyitottam ezt az ajtót (akkor költöztem át ebbe a szobába). Akkor is egyedül voltam. Akkor is üres volt. Most mégis más szemmel látom. Most hiányoznak belőle a dolgok de mégis tele a szoba. Becsukom az ajtót. 509.’Pas de draps svp!’ Azt rajta is hagyom. Majd leszedi aki akarja.
A hallban már vár a család, Nicky és Arthur. Leadom a kulcsot és elköszönök Arthurtól. Nickynek még felviszünk egy utolsó adag cuccot a szobájába, de ez csak alibi. Nem akartam ott mindenki előtt bőgni. Végre négy szem közt maradunk. Ez alkalommal már biztos voltam benne, hogy mind a ketten sírni fogunk. Őszinte vallomások, fogadalmak, ígéretek. Csak a idő mutatja majd meg, igazak e, őszinték e. Megint nagy sírás. Egy év alatt nem sírok ennyit, mint most 24 óra alatt. Ez van. Nagy öröm, nagy bánat kéz a kézben járnak.
Ki tudja, mikor látom megint. Látom e még valaha. Biztosan érzem, hogy igen a válasz.
Szemtörölgetés, szív megacélozása és indulás.
Indulunk. Már csak csöndben üldögélek. A gondolataimba merülök. Összegzem az elmúlt időt. Nézem az utcákat és próbálom a fejembe vésni a tájat. Igyekszem élvezni a családi utazást. Nem könnyű. Fáradt vagyok, lehangolt.
Sikerül kicsit túl tennem magam és inkább az utazásra koncentrálok. Olasz országban állunk meg először ebédelni. San Remo. A központot valahogy sikerült elvétenünk, de még friss, döcögős olasz tudásomat kamatoztatva útba igazítást kérek és eljutunk egy étteremig. Családias kis hely. Edéd után irány horány. Nagy bánatomra sem Genovában, sem Ventimiglia-ban, sem semelyik másik olasz városban nem állunk már meg. Pedig gyönyörű a táj. Már amennyit látok belőle, mert folyton elnyom az álom. Egybefolyik a bő 28 órás utazásunk. De végre itthon vagyok. Jó itthon, de nagyon furcsa. Nem találom a helyem. Mit kezdjek magammal.
Hihetetlen Cannes-vágyam van. Honvágy mégsem lehet, mert most vagyok itthon. A kintiek nem értik mi bajom még 2 hét után is. 1 hónap, kettő,… Biztatnak, hogy zökkenjek vissza, de már nem az az ember vagyok, mint aki elment. Nem tudok olyan gyorsan zökkenni. Inkább kicsit átformálom az itthonit. Nem megy könnyen. Sok hónap eltelik mire sikerül jól éreznem magam. Más szemmel látok. Turistaként élek Budapesten. Bámészkodok az utcákon ahol eddig minden nap megfordultam. Észre sem vettem milyen szépek az épületek, parkok. Miért nem jártam eddig többet a Vörösmarty téren, a Duna korzón, a várban, a Lánc-hídon stb,stb? Elmegyünk a lányokkal a borfesztiválra, a János hegyre meg egy csomó jó helyre. Többet járok a turisták által is látogatott helyeken. Lehet, hogy csak erre van kihegyezve a fülem, de mindenhol megtalálnak a franciák. Utcán, buliban, étteremben, tömegközlekedésen, mindenhol. Mindenkivel elcsevegek, útba igazítok, tanácsot adok. Így lehet megőrizni a nyelvtudást. Mindenki dicsér, hogy milyen jól beszélek. Persze mindig elmesélem, miért. :)
A suliban teljesen alulmotivált vagyok. Értelmetlennek érzem, hogy ott ülök a padban és elméletben csevegek valamiről, amit nem nagyon lehet tanítani. A hozzáállásról. Mennyivel jobb volt az emberekkel foglalkozni a könyvek és jegyzetek helyett. A tanárok is bosszantóak. Nem olyan színvonalú az általuk nyújtott szolgáltatás amit egy ’fizerős’ állami képzésen az ember elvárna. Tanítják az 5 csillagos szervízt és az emberi kapcsolatok helyes ápolását csak éppen úgy gondolják, hogy a diákok nem ugyan olyan fizető klienseik, mint a hotel vendégei. Néha kedvem támad beszólni, diplomatikusan meg is teszem. Azért néhány értelmes vitáig sikerül eljutnom velük. Aztán rájuk hagyom. Haszontalan. Legalább megpróbáltam.

Kezdek vissza szokni, de egyfolytában motoszkál a fejemben, hogy vissza akarok menni.
Elnyerem az Erasmus ösztöndíjat Nizzába. Hogy mennyi idő mire eldöntöm, hogy Párizs vagy Nizza? Sok…és még a kapcsolatot is nekem kell felvenni a Nizzai egyetemmel, mert eddig nem volt. Nem megy zökkenőmentesen.
Sőt! Iszonyat bonyolult, de megvan.
2 hét múlva ilyenkor már megint ott leszek. De ez már egy másik történet. :)