Feladat

Még egy kis értékelés és az után tényleg lezárom a Cannes téma itteni taglalását.


" Amikor küldetése végéhez ér, a harcos végignéz barátain, akiket az útja során szerzett.
Néhányuknak megtanította, hogyan hallják meg az elsüllyedt templom harangjait, másoknak történeteket mesélt a tábortűz mellett.

A szíve szomorú,de tudja, hogy kardja fel van szentelve, és engedelmeskedik Isten parancsának, hiszen Neki ajánlotta fel egész küzdelmét.

Így hát búcsút vesz társaitól, megköszöni neki, hogy mellette harcoltak, mély levegőt vesz, és megy tovább, de most már magával viszi egy felejthetetlen utazás emlékeit. "
/Paolo Coelho: A fény harcosának kézikönyve/

Rengeteg mindent tanultam.
Talán a legfontosabb az önálló életet.
Mindig ott volt mögöttem a család támogatása, de mégis teljesen magamra voltam utalva.
Csak az a kapcsolat volt, amit én kialakítottam. Csak az volt elintézve, megcsinálva, amit én megcsináltam. Mindenki csakis saját magam,egyedül az én viselkedésem alapján ítélt meg és semmi más nem játszott közre.
Igazán fel tudtam mérni, milyen is vagyok valójában. Milyen emberekkel jövök ki könnyebben és kiket viselek el nehezebben.
Megtanultam értékelni mások munkáját, erőfeszítését és bármilyen furcsa is, képes és hajlandó voltam másról is gondoskodni. Mi több, ezt örömmel tettem, azzal a tudattal, hogy nem fogok viszonzást kapni.
Nickyvel mindig vicceltünk, hogy néha olyan voltam neki, mint az anyukája. Ebéddel, vacsorával vártam haza, vittem mosni a szennyesét, stb.
Az egyik legjobb érzés az anyagi önállóság volt. Megkaptam az ugyan szerényke fizetésemet, de azt tényleg én osztottam be az utolsó centig. Bár még mindig kaptam/kapok támogatást otthonról, de azért a saját fizetés mégis magabiztosabbá teszi az embert.
Tudtam, hogy miért mennyit kell dolgoznom és sikerült úgy beosztanom a pénzem, hogy még haza is hoztam belőle.

Nem utolsó sorban rengeteg népcsoporttal találkoztam. Közelebbről megismertem a muszlim kultúrát, hála néhány szobalánynak. Rengeteget megtudtam a kínai életmódról Li tanításában és sok nemzet fiával találkoztam.
Feketékkel a világ minden pontjáról, a Zöld foki szigeteket, Afrikát és a Karib tengert is beleértve, Dél-afrikaival, svájcival, marokkóival, olasszal, némettel,hollanddal, amerikaival, ausztrállal és még sorolhatnám.
Mindannyiuktól tanultam. Volt akitől többet, volt akitől nem olyan sokat, de mindenképpen hasznos volt velük találkozni. Hiszem, hogy minden találkozásnak célja és miértje volt.
Hogy egyik sem volt véletlen és mindnek megvan a haszna. Ez talán sosem derül ki, de én érzem.

Sokszor megköszöntem, hogy ez a fél év így alakult. Minden pozitív és negatív oldalával együtt.

A magyarságom is egészen új szintre helyeződött. Mindig magyar leszek és ezt büszkén fogom vállalni,ahogy eddig is tettem. Mindent meg fogok tenni, hogy piciny országunk pozitív színben tűnjön fel a határain túl. Minidig is szerettem úgy tekinteni magamra, mint hazánk nem hivatalos nagykövetére. És valahol mind azok vagyunk, akik átlépjük az ország határait. Hazánkat, népünket, kultúránkat képviseljük mások előtt. Nekem nem mindegy milyen kép él a magyarokról a világ szemében.

A magyar nyelvet soha másik nem fogja felváltani a szívemben. Ezt a csodálatosan kifejező és értelemmel teli nyelvet nagy költők, írók, tudósok, mind elismerő szavakkal méltatják, mondván, a világon ez a legválasztékosabb,legkifinomultabb nyelv. És milyen igazuk van. Sokszor észre sem vesszük, milyen értelem rejlik mögötte, holott minden nap használjuk.
Müller Péter művei remekül rámutatnak erre.

A helyet ahol az ember megszületik, nem választhatja meg. Azt kapja. Azzal feladata van. De egyre biztosabban tudom, hogy az én feladatom külhoni képviseletet kíván.

Úgy érzem, rengeteg hely vár még rám. Az a sok szépség és valahol mind az enyém. Mindannyiunké. Nekem azt látnom kell. Meg kell ismernem.
Tudom, hogy van. Bennem él, de meg kell érintenem, szagolnom, tapasztalnom.

Rengeteg hely van Magyarországon kívül, amivel nekem dolgom van.