Március 16

Sziasztok!

Ma St. Raphaelben voltam. Az idő szinte ajándék volt! Egész nap nem láttam egy felhőt sem.
Az arcom tisztára lebarnult. :)

A nap úgy kezdődött, hogy felkeltem időben és lejöttem reggelizni, utána pihentem , olvasgattam. Kinéztem a vonatot, amivel menni akartam és összeállítottam az utazós csomagomat. Kaja, innivaló, fényképező, olvasnivaló,...

El is indultam a tervezett vonathoz. 12. 38kor indultam az itthoni személyvonatnak megfelelő járgánnyal. A jegy jóval drágább, mint a busz, 4.50 diákoknak. És ez csak az oda. Tehát összesen több ,mint 9 €-t hagytam a pénztárnál. Kicsit sokalltam, főleg, hogy a vonat nem is volt olyan jó, mint amilyenre számítottam. Azért jobb volt, mint az otthoniak, de nem sokkal.
Az út 45 perc volt, de valami gyönyörű. Ezen a részen már sziklás a tengerpart és ahogy a szikrázó napsütésben fehéren tajtékzottak a hullámok, az nagyon szép volt. A kis öblökben pedig homokos partok voltak.

St.Raphaelbe is térkép nélkül érkeztem ezért első dolgom a tourist office megkeresése volt. Azért megkérdeztem, merre kell menni, de valahogy mégsem arra indultam. Hiába sosem voltam még ott, és csak egy pillantást vetettem egy régi utcai térképre, mégis úgy éreztem, tudom, merre kell mennem. Lehet, hogy azért, mert ezek a tengerparti városok hasonlóan épülnek. A város központja a régi kikötő és az csak a tenger partján lehet. Mivel tudom, hol a tenger, így azt is sejtem, merre kell mennem, hogy megtaláljam a kikötőt. Lehet, hogy fejlődött a tájékozódó készségem. :D

Szóval elindultam csak úgy. Nézelődtem, kanyarodtam jobbra, balra és egyszer csak ott van mellettem az office, előttem meg a régi kikötő. Hát nem megmondtam? Az volt az érzésem, hogy ismerem ezt a várost. :-)

Kértem egy térképet meg még jó néhány szóróanyagot a környékről és folytattam utamat. A térkép is csak megnyugtatásnak kellett, amúgy egész idő alatt elő sem vettem. Csak mentem az ösztöneim után és mindig pontosan tudtam, merre vagyok.
Bejártam a partot, a kikötőt, a város központját és a legszebb helyeket. Egy szakaszon mezítláb sétáltam a homokban. Annyira jó idő volt, hogy meg is álltam és kicsit leültem, ettem egy mandarint és néztem a sirályokat. Szemben velem St. Tropez, melengetett a nap, akár el is tudtam volna aludni. :D
Nagyon jól éreztem magam. Az arcom tisztára megpirult a naptól.

Na ilyen, ha azt látod, amit én. Vagyis nekem azért jobb, de hasonló.

Találkoztam egy hasonló kutyussal, mint az én kis Lottikám és Némó. A színelosztása ugyan az volt, csak rövid volt a szőre. Idősebb volt már, mint Lotti. Amikor rám nézett, az ö szemét láttam kicsit. Ugyan az a barátságos, bölcs kutyaszem. Érezte, hogy ismeretlenül is szeretem, odajött hozzám és kérte,hogy simogassam. A nagy buksija belesimult a tenyerembe. Élvezte, hogy vakargattam a fülét. A gazdija egy spániellel együtt sétáltatta. Persze a spáni is odajött szeretetet kunyizni.
Az idős kutyus csak nem akart szót fogadni a gazdája hívásának. Mikor abba hagytam a simogatást és vártam, hogy követi a gazdit, akkor csak értetlenül felnézett rám, hogy miért hagytam abba a simit. Nem bírtam nem megszeretgetni. :) A gazdival is elbeszélgettünk kicsit. Mondta, hogy látszik rajtam, hogy nagyon szeretem a kutyákat és ők is engem. Az állatok megérzik ezt.
Aztán nem akartam tovább feltartani a kedves hölgyet, abbahagytam a simizést és odakísértem a kutyust a gazdijához. Elbúcsúztunk.
Láttam egy másikat is. Még most is látom, ha rá gondolok. Annyira aranyos volt, ahogy futott, szinte látni lehetett, hogy boldog. Másképp futott. Szinte szökellt. Sajnos kutyákon kívül még nem láttam mást, aki ilyen boldogan tudna futni. Ezért is imádom őket. Már attól vidám leszek, ha látom, ahogy így futnak. Remélem ti is ismeritek ezt az érzést, mert nagyon jó. :)

Érdekes volt, hogy a legtöbb ember, aki az utcán sétált, idős volt. Itt az idősek nem gubóznak be, mint otthon, hanem kimozdulnak. Kézen fogva sétálnak a párjukkal és persze viszik a kutyájukat is.

Itt jó idősnek lenni. Nem úgy tűnik, mintha gondjaik lennének. Nem úgy tűnik, mintha nem lenne elegendő a nyugdíjuk. Boldogok.

Miután kinézelődtek, kisétáltam magam, haza indultam. Meglepetésemre a vonat nem olyan volt, mint idefelé. Sokkal jobb. Itt egy kép.

Emeletes, nagyon tiszta és szép. Alig hittem a szememnek. És ez még nem is állt meg minden állomáson, így 20 perc alatt itthon voltam. :) Jó, nem?

Délután elmentem futni. Jól elfáradtam. Egy hirtelen ötlettől vezérelve ugyanis lefutottam a homokba, hogy én majd ott futok. Hát, hogy mondjam. Kb 800 méter után rájöttem, hogy ezt nem kéne erőltetni. Olyan volt, mintha minden lépésnél valaki lefelé húzná a lábadat. Egyszerűen beragadtam. Egy darabig most biztos a betonon maradok. :) De így legalább lepihentem kicsit a homokban és néztem a naplementét. Gyönyörű volt. Olyan arany színű nyelvei voltak a tengernek, amit nem is gondoltam volna. Meseszép. Amit az ember álmaiban lát, de nem hiszi, hogy ez a hely létezik. Pedig igen.

Azzal már nem untatlak titeket, milyen finomat vacsoráztam. Egyesek így is reklamáltak, milyen sokat írok. ;)

Tehát szép álmokat nektek kedves családom és barátaim!
Puszi
Lili